A Terminátor és a társalkodónő szerepében

A táppénzes papír beszerzése sem egyszerű. Nagyon ravaszul kértem időpontot, mert az biztos jelent valamit. Gondoltam, időpontosként belibbenek a papírért (egy perc), ráírnak-rápecsételnek (három perc), kilibbenek a papírral (egy perc). Aha, te kis naiv, te. Látszik, hogy nem egészségügyi intézményekben szocializálódtam az elmúlt harminckét évben. Az odalibbenéssel nem volt semmi gond, bár a busz egészen émelygésig turmixolta a gyomrom tartalmát, plusz nagyon kellett pisilnem, és ha egy terhes nő azt mondja, hogy nagyon kell pisilnie, akkor az tényleg azt jelenti, hogy nagyon kell pisilnie. Mivel nem akartam lemaradni a szezámtáruljról és az ötperces ügyintézés lebegett a szemem előtt, nem engedtem az ösztöneimnek. Hiba volt. Ma örökre az agyamba vésődött a kismamalét egyik aranyszabálya: Először pisilj, minden más ráér! 

Olyan ötven percet ücsörögtem a rendelőben bebocsátásra várva, távol a vécétől, mert mi van, ha pont abban a pillanatban hívnak be, én meg nem vagyok ott. A nem időpontra beesett, 'csak receptért jöttünk' bácsik-nénik kettesével tipegtek be a dokimhoz, amíg ők bent kaszinóztak, addig lelki kezeimmel minél nagyobb csomót próbáltam kötni a hólyagomra. Ivadékunk még kicsi ahhoz, hogy labdának nézze a húgyhólyagomat és a mellkasomig próbálja felrugdosni, de nincs messze az idő, amikor képtelen leszek majdnem egy órán át kitartani. A mellettem ülő hölgy erősen furcsállotta, hogy kismamaként nem hívnak be még a saját időpontomra sem, az ő idejében a kismamák soron kívül járultak a dokik elé. Mondtam neki, hogy ez van, cudar időket élünk, engem valaki tudtomon kívül valami kismamás terminátorképzőbe írhatott be, mindig várnom kell, akkor is, ha időpontom van és erre a tényre finoman felhívom a nővér figyelmét, de ne aggódjon, elüldögélek itt a köhögő-szipogó-krákogó-szortyogó tömegben, teli hólyaggal, mi az nekem, ki hallott már nyafogó Terminátorról, ugye. A hölgy ezután a saját várandósságáról kezdett mesélni, aranyosan mosolygott a nosztalgiahullámok közepette, nekem meg az jutott eszembe, hogy kész, megpecsételődött a sorsom, bárhová megyek, a pocakom valahogy közléskényszert vált ki vadidegen emberekből, az idősebb-fiatalabb anyákban egyből felébred a mesélhetnék-kérdezhetnék, csillogó szemekkel emlékeznek, ami egyrészt jó, mert tényleg aranyosak-kedvesek, másrészt meg fárasztó, hiszen ugyanazokat a köröket futjuk minden csevegésnél, igen, az első, nem, még nem tudjuk, hogy fiú vagy lány, igen, szeretnénk neki testvért és szeptember végére-október elejére várjuk. Lassan úgy érzem magam, mint Kodály, csak én nem dalokat gyűjtök, hanem terhesség- és szüléstörténeteket.   

A háziorvosnál cirka tíz percet töltöttem. Az előzetesen eltervezett libbenésemet adminisztrációval, vérnyomásméréssel és szívhallgatással tördelte, szóval, rendesen próbára tettem a hólyagomat. Megkérdezte (nem a hólyagom, a dokim),  hogy dagad-e a lábam, én meg azóta próbálom nem beképzelni magamnak, hogy dagad. A doki betippelt egy kis vashiányt, néhány hét múlva kiderül, igaza van-é. Pedzegette az Elevitet, hogy jó lenne, de nincs az az isten, hogy olyat mostanában a számba vegyek, inkább elszopogatok egy csomag vasszöget.