A gyerek, aki lelóg a képről

Az ultrahang előtt cirka két héttel mindig jól megijesztem magam olyan töprengésekkel, hogy tényleg rendben van-e minden odabent, és persze úgy érzem, hogy igen, de jön a kisördög és sugdos a fülembe, hogy mi van, ha mégsem, két-három napba is beletelik, mire elhajtom. Utána újra magabiztos vagyok és bátran kijelentem, hogy anyai radarjaim szerint nem is lehetne jobb dolga az albérlőnek, aki egészen kikupálódott az elmúlt hetekben, íme: 

Kicsi ufónk harminc deka és olyan huszonöt centi így tizenkilenc hét után, a két lába már rá sem fér a képre.  Egész jól csinálom ezt a gyereknövesztéses dolgot, nem? Biztos, ami biztos alapon megkérdeztem B.-t, hogy jól rajzoltam-e be a gyerekünket, azt mondta, tökéletes. Az ultrahangos nő határozottan beazonosította az ivadék motyóját, szóval, most már még biztosabb, hogy fiúnemű, ezért a rajzon megelőlegeztem neki az édesapa hosszú szempilláit, a nők bomlani fognak utána. A fügefalevél berajzolását megspóroltam, ugyanis a fiatalember combcsontja pont takarja az apai örökséget. A kora reggeli ultrahangot annyira nem szerette, dörzsölte is a szemét, a kedvünkért azonban felénk fordult. Minden értéke tökéletes, ezzel a tudattal intettem búcsút az egyessel kezdődő heteknek.

A hétvégén egyébként volt egy olyan álmom, hogy a pelenkás, barna hajú, barna szemű kisfiúnk fölé hajoltam, ő meg erre kinyitotta a szemét, elmosolyodott és mutatta a kezével, hogy minden oké, anya. Élőben ennél sokkal virgoncabb a kiscápa, ma este például erőteljesen kapirgálta a méhfalamat, mert zokon vette, hogy kicsit az apja hátához szorítottam a pocakomat. Abszolút megértem, én sem szeretem, ha mondjuk falhoz préselnek a liftben.  

Ja, és ultrahang után kitöröltem a fülembe folyt könnyeket.